Olyan kevesen tudják, hogy egyetlen madarat sem lehet bezárni! Minden madár szabadnak született, és ha bezárod, elfelejt repülni, és boldogtalanná válik! És ha túl sokáig tarod bezárva, elveszíti a szabadságába vetett hitét is. Képtelennek érzi magát, hogy újra repüljön.
Minden madárért, amely leszáll a kezünkre, hálásnak kellene lennünk, hogy megajándékozott énekével. Nem tarthatjuk meg magunknak, mert ő nem a tulajdonunk. Minden madár egyedi és különleges, nincs két egyforma. De ha kalitkába zárod, elveszíti fényét, olyan lesz, mint egy szobadísz, és soha többé nem fog neked énekelni.
Ha azt akarod, hogy boldog legyen, hagynod kell őt repülni, akkor is, ha ez neked fáj, akkor is ha nem tudhatod, hogy valaha visszatér-e még hozzád. Repülni fog és néha majd leszáll más kezekre is. Elidőzik egy kicsit, majd repül tovább, és megint más valakinek énekel. Persze mindenki magának akarja, hiszen gyönyörű és különleges, de őt ez csak rád fogja emlékeztetni, arra, aki szabadon engedte. Mert hiába az összes kéz melege, ha szabad akar maradni, akkor hozzád fog visszatérni újra, meg újra, ahhoz, akiről érzi, hogy sosem törné le szárnyait. Te vagy az egyetlen, aki valóban szereti. Az egyetlen, akinek nem a saját boldogsága a fontos. És ő ezt érzi.
Nem csak a madarak, de mi, emberek is szabadnak születtünk, csak elfelejtettük, hogy milyen repülni, és már oly régóta élünk bezárva, hogy be sem merjük vallani magunknak, hogy másra sem vágyunk, mint a szabadságra, arra, hogy önmagunk lehessünk. Ehelyett szerepeket játszunk, mindenki éppen olyat, amilyenre a környezete tanította. Belenőttünk abba a társadalmi rétegbe, amelybe születtünk, és ennek szokásait megkérdőjelezetlenül magunkra vettük. Akkor még nem volt más választásunk, mint hogy elhiggyük, hogy minket valóban boldoggá tesz, hogy e normák szerint élhetünk, és ma még hálásak is vagyunk érte, mert úgy érezhetjük, hogy tartozunk valahová.
Sosem kérdeztük meg magunktól, hogy vajon tényleg ezt akarjuk-e, mert senki sem tanított meg minket arra, hogy saját, valódi természetünket kutassuk. Mindenkit annyira elégedettnek láttunk magunk körül, és fel sem merült bennünk soha, hogy ezek az emberek mind csak szerepeket játszanak. Az ő maguk szerepeit. Csak elfogadtuk, hogy ez így normális. “Egyél szart. 8 milliárd légy nem tévedhet!”
Igen, itt mindenki valaki akar lenni, csakhogy mindenki valaki más, mint aki. Vajon miért? Hányan teszik föl maguknak ezt a kérdést? “Miért akarok én mindig valaki más lenni? Mi a bajom a saját életemmel?”
Megértem őket, mert az ilyen kérdésekhez halált megvető bátorság kell. És minden intelligens ember tudja, hogy a válaszok megváltoztathatják az egész életét. Ám ezt nem engedhetik meg maguknak, mert akkor minden összedőlne, és a nulláról kezdhetnék újra, onnan, hogy megszülettek. Így aztán inkább maradnak a biztonságos szerepeikben és lassan kiégnek, miközben azt hitetik el magukkal, hogy ők éppen ezt akarták. Észre sem veszik, hogy egész életükben olyan titulusokért és egzisztenciáért vívtak gigászi harcokat, amelyeket nem is ők akartak, hanem a szüleik és a társadalom. Ráadásul, mindenki mást kigúnyolnak, lenéznek, és megvetnek, aki nem olyan, mint ők. Miért? A valódi ok a féltékenység, csak nem tudnak róla, mert nem ismerik föl, hogy igazából mindenki más életét szívesebben élnék, mint a sajátjukat. Maguk sem tudják, hogy miért, csak az valahogy jobbnak tűnik, mert számukra ismeretlen.
Ezért van az, hogy az igazán mély változásokhoz egy katasztrófa kell, egy világrengető belső krízis, mert csak ez képes ledönteni a betonba öntött és acéllal bevont biztonsági korlátainkat. És akkor elkezd kinyílni a szemünk, ami először rettentően fájdalmas, hiszen a gyökereinket rángatják, azt a részünket, amely mélyen az életünk alapzatába nőtt. De ha a kezdeti ellenállásunkat legyőzzük és megadjuk magunkat ennek az átalakító erőnek, akkor az kimos belőlünk minden szart, és végre életünkben először felismerjük, hogy a láncainkat, ahogy felvettük ugyanúgy le is tehetjük, és ekkor felszabadulunk. Ugyan megint meg kell tanulnunk repülni, és ez újabb nehézségekkel járhat, de legalább már nincsenek rajtunk a korábbi súlyok, amelyek visszahúzhatnának.
A tudattalanul belénk nevelt szokások miatt vagyunk rabok. A gondolkodásunkat ezek az évezredes társadalmi normák formálták, és csak olyan kevesen vannak, akik megkérdőjelezik ezeket, hogy az fájdalmas. A többi ember miért nem látja, hogy mit művelnek velünk a vakon elfogadott elvek?
Mindenkinek fel kellene ismernie, hogy senkit sem lehetne egyetlen történetbe zárni, mert az beszűkíti a tapasztalásait. Senkit sem szabadna bezárni, birtokolni, és bántani azért, mert követi lénye legvalódibb szándékait.
Az élet értelme önmagunk megtalálása, amelyhez a különböző tapasztalásokon át vezet az út.
Mindenkinek meg van a saját időzítése, hogy átélje ezeket a tapasztalatokat, amelyek az ő egyéni életének adott pontjaihoz kötődnek. Nem áll jogunkban megfosztani őt attól, hogy a saját útján, a saját módján, és a saját időzítése szerint haladhasson, még akkor sem, ha úgy érezzük, nekünk ez szenvedést okoz. Nincs nagyobb szenvedés annál, mint amikor a szeretet nevében megszegik a szárnyaidat!
A valódi szeretet szabaddá tesz! Nem kényszerít, nem korlátoz, nincsenek elvárásai, birtokvágya, mert az átlát ezeken a játszmákon, és tiszteli a lélek saját maga számára választott útját, bármilyen is legyen az!
Miller Kiara önismereti-és személyiségfejlesztő tréner, tanácsadó és szerző. Küldetésem a tudatosság emelése az önismeret elmélyítésével és a személyes fejlődés elősegítésével.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: